Van egy kislány, aki más, mint a többi gyerek. Korához képest kicsinek látszik, senki sem tudja helyesen kimondani a nevét, és bár családja a lehető legátlagosabb, ő egy igazi, bátor felfedező. És amikor egy másik világ rémálomba illő teremtménye úgy dönt, hogy bármi áron megszerzi őt magának, ez a kislány felveszi a kesztyűt.

Az egész azzal kezdődik, hogy Coraline Jones (pontosan, NEM Caroline, hanem Coraline) és családja megörökli a nagyi öreg, tipikusan brit lakását egy társasházban. Ez önmagában még nem baj, hiszen a környezet még a sűrű ködben is új és izgalmas, Coraline pedig igazi felfedező, így sebesen nekilát mindent megcsodálni. Összebarátkozik a kimondottan különc lakóközösség tagjaival: a kiöregedett színésznőkkel, Mrs. Spinkkel és Mrs. Forcible-lel teázik, és találkozik az Őrült Öregemberrel, aki a tetőtérben lakik, és egy egércirkusz létrehozásán dolgozik. A hölgyek veszélyt jósolnak a csésze alján maradt teafüvekből, és az Őrült Öregember is óva inti Coraline-t egy láthatatlan veszedelemmel kapcsolatban, amiről egerei tájékoztatták. Coraline azonban úgy véli, az eszükhöz kell érteni.

Rosszul teszi.

Van ugyanis egy ajtó a nappaliban, amiről Coraline nem tudja, hova is nyílik. Az anyukája megmutatja neki: egy téglafalra, hisz amikor ezt a régi épületet társasházzá alakították, megszüntették az átjárót. A gond csak az, hogy a jelek szerint az elfalazott ajtók is nyílnak valahova, és Coraline anyukája elfelejti kulcsra zárni az ajtót…

Coraline pedig egy nap nyitva találja az ajtót és egy sötét folyosót talál a másik oldalán. Nem lenne igazi felfedező, ha nem nézné meg, mi van ott! Át is sétál, és ott… ugyanoda jut. Haza. Csakhogy minden egy kicsit… más. Az étel finom. Az apukája nem csak a monitort bámulja egész nap. Az anyukája figyel rá. A két idős színésznő fellépéseket tart házi színházukban. Mindenki jól mondja ki Coraline nevét. Ugyan kicsit ijesztő, hogy a szemük helyére nagy fekete gombok vannak felvarrva, de Coraline ettől még csak-csak eltekintene…

Ha nem akarná mindenki, hogy maradjon ott örökre, és nem lenne ebéd utánra kikészítve egy tányérra az asztalon két új, fekete gombszem, tű, és cérna…

Azonnal hazamenekül, és a hatalmas, fekete kulccsal be is zárja az ajtót. De valami már átjutott Coraline világába, valami, ami ellopja a kulcsot, szélesre tárja az ajtót és magával viszi Coraline szüleit. Innentől pedig nincs más választása: újra át kell mennie a gombszemű Másik Anyukájához és Másik Apukájához a Másik Lakásba, és meg kell mentenie mindennapi, gyakran szürke, de igazi szüleit. Ebben váratlan szövetségese lesz a környék fekete macskája, aki a Másik Világban beszél, és szabadon jár-kel a világok között. Ahogy pedig Coraline és a Másik Anya egyre jobban egymás ellen fordul, a Másik Világ veszedelmesen kifordul önmagából, és kiderül, hogy csak egy fércmunka, a kiskutyák démonokká válnak, a ház szétesik, a tükör mögött pedig halottak vannak…

Coraline pedig rájön, hogy sokkal nagyobb a tét, mint eleinte gondolta: szülei foglyok és azt sem tudja, hol, az egyetlen ajtó saját világukba zárva van, kulcsát a pókszerű Másik Anya mindig magánál hordja, és ez a bizonyos Másik Anya egyre éhesebb gombszemekkel méregeti őt…

Neil Gaiman kisregénye 2003-ban mind a Hugo, mind a Nebula kisregény-díját elnyerte, 2002-ben pedig egy rangos brit elismerést is megszerzett a fiatal olvasóknak szóló művek kategóriájában. Gaiman, aki nem csak ezzel a művével nyert el Hugót és Nebulát, hihetetlen ügyesen mutatja be az eseményeket Coraline szemszögéből. Ehhez mind a nyelvezet, mind a mondatszerkesztés és a gyermeki hozzáállás eszköztárát felhasználja. Pék Zoltán fordítása remekül visszaadja a regény nyelvezeti finomságait, így a magyar olvasók is igen jó helyzetben vannak.

De nemcsak elsöprő nyelvezete miatt zseniális a Coraline, hanem összetett, szuggesztív szimbolikája miatt is. A 19. század gótikus műveinek legjobb hagyományait viszi tovább a mű: a tükrök, ajtók, kulcsok mind-mind rejtett jelentést sejtetnek, csakúgy, mint az ajtó túloldalán levő sötét folyosó, ami él, mozog és lélegzik, a szemek-gombszemek ellentéte, a Másik Anya pókszerű ujjai…

A műnek számtalan olvasata van, rengeteg értelmezési lehetősége. Az emberiség legősibb félelmeivel és leghátborzongatóbb gondolataival játszik a szerző, nagyon jól tudva, hogy sokkal ijesztőbb, ha nem mondja meg, mitől „kell” félni, hanem ráhagyatkozik az olvasó képzettársításaira. (Úgyis mi tudjuk benn, mélyen, hogy mitől félünk a legjobban…)

A Coraline tagadhatatlanul egyik legnagyobb erénye elméssége és humora. Nem egysíkú mű, nem ifjúsági irodalom, nem egyszerűen horror, nem pusztán fantasy… minden hibátlanul egyszerre. Ahogy Coraline személye is valami ilyen „egyveleg”: nem gyerek már, de még nem is felnőtt, és mégis, ő a felnőtt a családjában, abban az értelemben, hogy neki kell megmenteni a szüleit, nem fordítva.

A kérdés, hogy elég-e Coraline még csak nem is kamaszodó eszessége egy mindenre elszánt, kortalan embervadász démonnal szemben?

Cím: Coraline

Szerző: Neil Gaiman

Magyarországi megjelenés éve: 2009

Fordította: Pék Zoltán

Kiadó: Agave