Mit tennél, ha szinte pontosan tudnád, mikor jön el érted a halál angyala (már ha angyal egyáltalán)? Ahányan vagyunk, annyiféle választ adunk erre a kérdésre. Robert Charles Wilson Pörgésének szereplői, vagy Merle Maleviljának kihalással farkasszemet néző kis csoportja egy dologban végtelenül hasonlít egymásra: senki sem akar meghalni, és bátran, akár a legnagyobb áldozatok árán is el akarja kerülni az elkerülhetetlent. De ahhoz, hogy tudjuk, a halál árnyékában vagyunk, nem kell idegenek beavatkozása vagy egy atomháború, bőven elegendő egy éles, mindent megremegtető, sikító hang – Hitler stuka zuhanóbombázóinak hangja.
Robert Merle regénye, a Két nap az élet ellenvetés nélkül nyerte el az 1949-es év Goncourt-díját. Ez Franciaország egyik legbefolyásosabb irodalmi díja, amelyet ígéretes fiatal szerzőknek ítélnek oda „az év legjobb és legképzelettelibb” prózai művéért. A pénzjutalom csekély, jelképes (manapság 10 euro), de a tekintélybeli (és eladásbeli) értéke felbecsülhetetlen.
A történet 1940. június 1. és 2.-a hétvégéjén játszódik egy partszakaszon, szereplői pedig változatos egységekhez tartozó nagy-britanniai és francia katonák. Nem sokat harcolnak, de amikor arra kerül a sor, nem a győzelem a cél, hanem a túlélés. Ismeretes: Hitler csapatai a tengerparthoz szorították a francia-brit szövetségeseket a dunkerque-i katlanban. A nácik, hogy veszteségeiket minimalizálják, úgy döntöttek, a Luftwaffe repülőivel pusztítják el a beszorított csapatokat, akiknek nem volt hova menekülni a zuhanóbombázók elől.
Egy elhagyatott, romos kórházépület, a zuydcoote-i szanatórium mögött négy francia katona talál egy szétszerelt, roncs mentőautót, ennek fedezékében rejtőzködnek a stukák elől. Szombaton reggel megtudják, hogy megérkeztek a beígért szövetséges hajók, hogy kimentsék a dunkerque-i katlanba szorul egységeket.
Legalábbis a briteket.
Ugyanis nem jött elegendő hajó ahhoz, hogy mindenkit elvigyenek. A brit seregeket elkezdték behajózni, a bombázók szüntelen tüze alatt, de a belgák, franciák, és mindenki más itt marad, szemben többszázezernyi Wehrmacht katonával és a Luftwaffe hátborzongató halálgépeivel.
Mit lehet tenni? A regény erre a kérdésre keresi a választ: mit lehet tenni a halál árnyékában, tudva, hogy itt a vég – miközben még a szó szoros értelmében még messze van. Mind a négy katona másképpen igyekszik okot és célt találni a további létezésre: van, aki a többiek túléléséért kezd el dolgozni és szervezkedni, van, aki passzívan csak híreket gyűjt és hittel fogadja, bármi jöjjön, míg van aki bízik a fegyverek erejében az elsöprő túlerővel szemben is, és persze olyanok is akadnak, akik múltjukba vagy elképzelt jövőjükbe, szép, életteli képekbe menekülnek. Nincs egyetemes, bevált „technika”, azonban a főszereplő, Maillant az, aki Merle szócsöveként működik, és így külön figyelmet érdemel: ő szüntelen módot keres, nem menekül, szembeszáll a sorssal, akar és próbál értelmet keresni az eseményekben és okot arra, hogy akarjon túlélni. De nincs értelme küzdeni, ezt ő is tudja: a halál így is, úgy is eljön érte hamarosan, és akárhova fordul, akármit próbál, mindig ezzel szembesül. Közben sikoltanak a stukák és dörögnek a tüzérség ágyúi, Maillantnak pedig rövidesen szembe kell néznie azzal, hogy az értelembe vetett hite hamis – amikor már csak a túlélés ösztöne munkál benne, és minden, amit emberinek hitt, elvész, rádöbben, hogy nem kell, hogy értelme legyen a világnak. Ennél a tapasztalásnál pedig nincsen porbasújtóbb és megsemmisítőbb.
A mű alapvető kérdése, hogy miután erre ráébred valaki, élhet-e tovább? Van-e lehetősége emberi életet élni valakinek, aki egyszer már azt érezte, hogy annak semmi értelme, és ilyen értelemben egyszer már meghalt? Amúgy is, mitől lesz ember egy ember?
A regény történelmileg teljesen hiteles – Merle az egyik parthoz szorított francia egységben szolgált, és azok között a katonák volt, akik megadták magukat, és német hadifogságba kerültek, miután számtalan szövetséges halálát és több csapatszállító elsüllyesztését végignézték. Saját gondolatait és küzdelmeit írta bele ebbe a szenvedéssel teli, kőkemény regénybe, ami nem is annyira a fegyverropogásról és zuhanó bombákról szól, mint a csendes, belső harcról az egzisztenciális félelemmel, céltalansággal, tehetetlenséggel – azzal az érzéssel, hogy valami érzelem- és értelemmentes fog végigsöpörni az emberen és elpusztítani. Nem azért, mert gonosz, vagy rosszat akar, hanem ok nélkül. Értelmetlenül.
A könyv kitartó népszerűségének bizonyítéka, hogy 1964-ben filmadaptáció készült belőle Jean-Paul Belmondo főszereplésével, valamint újabb és újabb utánnyomások készülnek belőle. Valamennyi fontosabbnak tartott nyelven megjelent, ami szintén igazolja: az emberség általános legújabbkori tapasztalatáról van benne szó.
A lélekölő hétvége Goncourt díjas története azok számára is kiválóan élvezhető, aki nem kedveli a háborús regényeket (mint például Remarque történeteit), mert sokkal inkább pszichológiai mű.
Ez a magánháború a lélekben dől el.
A mű címe: Két nap az élet (Week-end à Zuydcoote)
Szerző: Robert Merle
Fordította: Gera György
Magyarországi megjelenés éve: 1991, 2006
Kiadó: Európa Kiadó