A Baumgarten-díjról általában az jut az emberek eszébe, hogy József Attila – Babits Mihály miatt – nem kapta meg. Pontosabban: későn jött az elismerés, a megérdemelt kitüntetést már csak posztumusz ítélhették oda a költőnek. Pedig történetének két évtizede alatt a díjazottak névsorára felkerült a korszak magyar irodalmának szinte összes nagysága, s a díj alapját képező vagyon a legjelentősebb kulturális alapítványává tette a Baumgarten-hagyatékból létrehozott szervezetet a XX. század első felében.

 

 

A Baumgarten Alapítvány kuratóriuma döntötte el, ki kapja a díjat; két tagja Babits Mihály és Basch Lóránt ügyvéd volt, majd Babits halála után Schöpflin Aladár vette át a helyét. Segítségükre volt egy nyolctagú tanácsadó testület. Olyan művészeknek ítélhették oda, akik „eszményi célokat” szolgáltak munkásságukkal, ugyanakkor anyagi javakban szükséget szenvedtek. A díjkiosztókat mindig január 18-án, az alapító halálának évfordulóján tartották. 1945-ben nem tüntethettek ki senkit – a hivatalos indoklás szerint azért, mert a magyar írók és költők nem szorulnak rá ilyesféle segítségre. Az Alapítvány végül 1949-ben, Schöpflin halála után szűnt meg. A sors fintora, hogy helyét és szerepét ezt követően a Minisztertanács által alapított József Attila-díj vette át. Egyébként a tragikusan fiatalon elhunyt költő, ha az évdíjat nem is vehette át életében, a jutalmazottak között kétszer is szerepelt a neve. (Külön jutalmakat 1932-től osztottak ki az évdíjak mellett.)

 

 

 

 Baumgarten Ferenc Ferdinánd (1880 – 1927)

 

Régi patrícius családból származott, már egészen fiatalon elkezdett érdeklődni az irodalom iránt. Az egyetem elvégzése után Németországba költözött, ott élt és alkotott. Tudományos munkái mellett novellákat, illetve kéziratban maradt töredékeket hagyott maga után.